A súlyemelés kialakulása és története
A súlyemelés kialakulása és története

Írta: Nagy Ákos
 
Az ember testfelépítésénél fogva képes arra, hogy tárgyakat emeljen fel különböző magasságokra, akár a feje fölé is. Ez a fej fölé emelő mozgás az egyik legősibb cselekvések közé tartozik. Az ilyen ősi fizikai erőkifejtés főleg a létfenntartás, a vadászat, a természettel való küzdelem eredményeként alakult ki. Gondoljunk például arra, hogy az ősember a feje fölé emelve hajította a követ zsákmányának a vadászatai során.
A létfenntartás, a környezet alakítása kényszeríttette az őskor emberét arra, hogy erős fizikummal és fejlett izomrendszerrel feleljen meg a természet kihívásainak, hiszen csak így maradhatott életben.
A Kínaiak mutattak rá először a súlyemelésre, mint a fizikai hősiesség értékmérőjére. Az időszámításunk előtti 3.500 - 3.600as években a nagy császárok alattvalóikat napi gyakorlásra késztették. A Chou dinasztia (Kr.e.1122 - 249.) uralkodási ideje alatt a potenciális katona jelölteknek „súlyemelés” teszten kellett átesniük a hadseregbe történő felvételük előtt.
Az ókorból már számos tárgyi és írott emléke van annak, hogy a testi erőnövelés céljából  súlyos tárgyakat, jellemzően köveket emelgettek.
Azonban a jelenleg uralkodó ókortudományi álláspont szerint nem rendezetek hivatalos      súlyemelő versenyeket az ókorban.
Ezen  sporttörténeti nézőpont szerint sem a nagy össz-görög sportjátékok (Olümpia, Delphoi, Iszthmosz, Nemea) programjában nem szerepelt versenyszámként a súlyemelés. Fennmaradt emlékek, bizonyítékok hiányában sporttörténészek arra következtetnek, hogy alkalmi versenyeken sem gyakorolták ezt a sportot.

 
Régészek még egyetlen, kimondottan súlyzónak tekinthető tárgyra sem bukkantak. Ellentétben a diszkosszal, vagy  a gerellyel, vagy a távolugrók által használt lendítősúlyokkal (haltér) egyetlen konkrét, bizonyíthatóan súlyzóként alkalmazott tárgy sem került elő. Versenyzési lehetőség és sporteszköz hiányában ekkor még a sportág szabályai sem alakulhattak ki.
Néhány régészeti és irodalmi emlék azonban egyértelműen arra utal, hogy alkalmanként különböző céllal emeltek súlyt az ókorban.
Közismert, és talán az egyik legismertebb tárgyi emlék e témában az a szabálytalan formájú kőtömb, amit a sporttörténet „Bübón köve” néven ismer.
A kőbe vésett feliratot számos kiváló sporttörténész és nyelvész elemezte és publikálta. A kő a belevésett feliratban szereplő névről (Bübón) kapta a nevét.

 
 A feliratot sokan, elég sokféleképpen elemezték, nagyjából azonban ez áll rajta: „Bübón eldobott engem a feje fölött egy kézzel”. [1]
Súlya körülbelül 143-kilogramm, 33 cm magas, 68 cm hosszú és 39 cm széles. Jelenleg az olümpiai múzeumban található. A rajta található betűforma alapján keletkezését a Kr.e. 6.századra datálják. 

 
Ennek a kőnek kiemelt jelentőséget két körülmény ad. Az egyik a megtalálásának helyszíne: Olümpia, az ókor legnagyobb „sportcentruma”.
A másik a viszonylagos korai volta, hiszen ezáltal a súlyemeléssel kapcsolatba hozható legrégibb felirat valószínű keletkezése az olümpiai játékok virágkorának kezdeti szakaszára tehető.
A kérdés csak annyi lehet, hogy milyen kapcsolata lehet Bübón kövének a súlyemeléshez. Valószínűsíthető és elfogadható az a sporttörténeti álláspont, miszerint a kő nem tényleges sporteszköz, hanem egyszerűen egy ókori élcelődés tárgya.

 
Ismert az a tény, hogy sportolók az eredményeiket sporteszközeiken, diszkoszaikon, vagy éppen a távolugráskor használatos lendítősúlyokon örökítették meg bevésett feliratok formájában. Azonban sokan voltak az ókorban, akik számára ez „nagyképű” hencegésnek tűnhetett, és ez minden bizonnyal növelhette az atlétákkal szemben olykor fel felcsillanó ellenszenvet.
Számos sporttörténész szerint, a kor „sztárjaival” szemben fennálló neheztelés, esetleg az atléták túlzott anyagi elismerése iránti irigység vezethetett oda, hogy valaki egy nyilvánvalóan valótlan (képtelen) állítású felirattal kigúnyolja Bübónt. Hiszen azt kizárhatjuk, hogy a kőtömb egy kézzel felemelhető, esetleg elhajítható lett volna.

 
Az viszont letagadhatatlan – és bizonyított – hogy súlyokat emeltek az ókorban.
A súlyemelés a különböző fennmaradt, festett kerámiák és írásos források alapján a különféle atlétikai versenyekre való felkészülés és a fizikai erőfejlesztés fontos és általánosan alkalmazott eszköze volt.
Időszámításunk előtti feljegyzésekből tudjuk, hogy Milón, az egyik leghíresebb görög birkózóbajnok (Kr.e.VI.sz.) – aki harminc éven át nem talált legyőzőre – az edzései részeként hatalmas köveket emelgetett. Ezen írásos emlékek emlékeznek meg arról is, hogy Milón minden reggel egy borjút vett a nyakába, és azzal futva és guggolásokat végezve erősítette izomzatát.

 
Ha a nehéz tárgyak cipelését vagy emelgetését a szó klasszikus értelmében nem is nevezhetjük súlyemelésnek, az azonban nyilvánvaló, hogy a mozgás célja ezen esetekben is a gravitáció legyőzése, a súlynak a mozgás által az erő növelésére való felhasználása volt. 
Versenysportként azonban – a jelenleg ismert kutatási emlékek szerint – antik versenyszerű súlyemelésről nem beszélhetünk.

 
A történeti emlékek alapján azt is kijelenthetjük, hogy a középkorban sem volt versenyszerű, szabályok közé foglalt sport a súlyemelés.
Ezekben az évszázadokban inkább csak virtusból emelgették a nehéz súlyokat, illetve vásári mutatványosok, cirkuszi erőművészek egyik produkciója volt a „vaskoloncok” emelése.
Mint a  vásári attrakció része kialakultak alkalmi versenyek a nézőközönség és a mutatványos erőművész között. Ezt azonban még nem tekinthetjük szervezett és szabályos keretek közé foglalt sporttevékenységnek.
 

Sportszerűen viszonylag nem régen, a XIX. század nyolcvanas-kilencvenes éveiben kezdtek el a súlyemeléssel foglalkozni.
Az első hivatalos nemzetközi bajnokságot 1891. márciusában Londonban rendezték.  A versenyt Edward Lawrence Levy, Nagy-Britannia versenyzője nyerte. A versenynek egyébként magyar résztvevője is volt Szalay József személyében.
A világ egyik első súlyemelő iskoláját Wilhelm Türk, bécsi borbély alapította meg, 1894-ben.

 

Ezek az események előfutárai voltak a súlyemelő sportág újkori olimpiai szereplésének.
 
 
 
 
 
1. Az olimpiai súlyemelés története

 
A súlyemelés, mint olimpiai versenyszám az első újkori olimpiai játékokon 1896-ban, Athénban jelent meg. Az athéni olimpián több ország súlyemelői dobogóra léptek, amiből arra következtethetünk, hogy már az 1896-os olimpia előtt a világ különböző részein sok helyütt foglalkoztak a súlyemeléssel.

 
Az első újkori olimpián még nem önálló sportágként szerepelt, hanem az atlétika egyik versenyszámaként. Súlycsoportok nem voltak, a versenyzők mindenféle megkülönböztetés, testsúly szerinti besorolás nélkül indulhattak a versenyen.
Mai szemmel ez eléggé megmosolyogtató, hiszen így a nagyobb testsúlyú versenyzők jelentős előnnyel indultak a kisebbekkel szemben.
A sporteszköz, az egykaros súlyzó is jelentősen eltért a súlyemelőrúd mai formájától.
A súlyzó gömb alakú volt, rajta egy fogantyúval. Az egykaros emeléseket ezekkel a különböző méretű és súlyú füles súlyzókkal végezték.
Ebben a versenyszámban Athénban Nagy-Britannia versenyzője, Launceston Elliott végzett az első helyen 71kg-os teljesítménnyel. A második helyet Viggo Jensen dán versenyző szerzete meg, míg a harmadik helyre Nikolopulosz görög súlyemelő került.
A páros-karú súlyemelésnek magyar résztvevője is volt, Topavicza Momcsillo személyében.

 
Kezdetben sajnos kevés űzője volt a súlyemelésnek, és a „súlyemelő lobbi” is gyenge volt. Így 1900-ban, Párizsban nem  szerepelt az olimpia programjában a súlyemelés.
1904-ben St.Louis-ban ismét megjelent a sportág az olimpiai versenyek programjában, még mindig az atlétika egyik versenyszámaként.
Kétkaros emelésben Patrosz Kaukuszisz Görögország versenyzője végzett az élen, megelőzve Otto Osthoff és Frank Kungler amerikai versenyzőket.

 
1908-ban a londoni és 1912-ben a stockholmi olimpián nem rendeztek súlyemelőversenyeket.
1920-ban, Antwerpenben már önálló sportágként szerepelt az olimpiai programban. Az antwerpeni olimpián már öt súlycsoportban (pehely-, könnyű-, közép-, kisnehéz és nehézsúly) folytak a küzdelmek. Kialakult a súlyemelés –a maihoz nagyon hasonló- modern formája: a kétkaros nyomás, kétkaros szakítás és a kétkaros lökés.
Ezek összesített eredménye dönti el a helyezések sorrendjét az egyes súlycsoportokban.

 
A sporteszközt is lényeges fejlődésen ment át ezekben az években. A merev súlyzók helyett először alkalmazták a forgatható (csapágy-szerkezetes) súlyzó-rudat, amelyre különböző súlyú tárcsákat felhelyezve lehet változtatni a sporteszköz tömegét.
A külön a rúdra rakható tárcsák súlyát is először szabályozták, 20, 15, 12,5 10, 5, 2,5 és 1,25 kg-ban állapították meg. A versenyen a legkisebb megengedett emeltetés 2,5 kg.
Antwerpenben az öt súlycsoportból kettőt, és egy harmadik helyezést a francia versenyzők nyertek.Ebben az évben (1920) alakul meg a sportág nemzetközi irányítószerve a Féderation Internationale Halterophile et Culturiste (FIHC).

 
1924-ben, Párizsban Olaszország átveszi a sportág vezető szerepét a franciáktól, öt súlycsoportból hármat olasz versenyzők nyertek meg. Ezen az olimpián a kétkaros gyakorlatok mellett szerepelt az egykaros szakítás és az egykaros lökés is, tehát az összetettben az öt gyakorlatfajta eredményeinek az összege szerint hirdettek győztest.
A versenyeknek ez a formája nem sokáig volt életképes, mert időben nagyon hosszúra nyúltak és a közönség számára is sokkal nehezebben voltak követhetőek.

 
1928-ban, Amszterdamban már ismét csak a kétkaros emelések (nyomás, szakítás, lökés) összege adta az összetett eredményt. Ezen az olimpián újabb nemzetek versenyzői tűntek fel a súlyemelésben: Németország, Ausztria és Egyiptom versenyzői megmutatták, hogy már náluk is hódít az „erős emberek sportja”.

 
Az 1932-es Los Angeles-i olimpián a franciák visszahódították vezető szerepüket a világ súlyemelésében, öt súlycsoportból hármat nyertek meg.

 
1936, Berlin. A súlyemelés legsikeresebb nemzete Egyiptom volt, megtörve az európai és amerikai hegemóniát.

 
A nemzetközi súlyemelő szövetség megalakulásától majdnem két évtizedet kellett várni, amíg megrendezték az első hivatalos világbajnokságot 1937-ben, Párizsban.
Az Európa-bajnokságok sorozata azonban már jóval korábban megkezdődött, az első EB.-t 1929-ben, Bécsben rendezték meg.
 

Az 1937-es párizsi világbajnokságon Németország és az Egyesült Államok versenyzői két-két világbajnoki címet nyertek, míg Ausztria egyet.
 

1938-ban a bécsi világbajnokságon Németország került vezető szerepbe, versenyzői három súlycsoportban diadalmaskodtak, míg az Egyesült Államok versenyzői  két súlycsoportban nyertek világbajnoki címet.

 
A második világháború a súlyemelésben is jelentősen megváltoztatta az erőviszonyokat.
A háború utáni politikai és társadalmi változások hatása a testkultúra minden területére, és a súlyemelősportra is jelentős kihatással volt. Gyökeres változások indultak meg világszerte. A sport, és azon belül a súlyemelés is a politika egyik eszközévé, szócsövévé vált.

 
1946-ban, Párizsban rendeztek világbajnokságot, ahol az addigi világcsúcsokat alaposan „átírták”. Ezen a világversenyen jelentek meg először a Szovjetunió versenyzői, és félnehézsúlyban –Grigorij Novak révén- megszerezték első világbajnoki címüket is.

 
1947-ben, Philadelphiában bevezették a hatodik súlycsoportot, a légsúlyt, melynek felső határát 56 kg-ban határozták meg. Ezen a VB-n újra az Egyesült Államok versenyzői taroltak. Mind a hat súlycsoportban amerikai versenyző nyerte a világbajnokságot. Ennek az is oka volt, hogy a verseny Európától távol esett, ezért az öreg kontinensről szinte alig vett rész sportoló ezen a világversenyen.

 
Az 1948-as londoni olimpián a sportág hat súlycsoportjából négyben amerikai versenyző került a dobogó legfelső fokára, két súlycsoportban pedig egyiptomi siker született.
A londoni olimpia az amerikai súlyemelők hatalmas sikerével zárult, eredményeikre jellemző volt a megalapozottság, hiszen az olimpiát követő években 1948-56-ig meg tudták tartani vezető helyüket a világ súlyemelésében.
 

Az 1951-es milánói világbajnokságon Európa súlyemelése még mindig nem tudott betörni a világ élvonalába, az USA, Egyiptom és Irán minden aranyérmet besöpört.
Ezen a világbajnokságon állították fel a hetedik súlycsoportot, a váltósúlyt.  A súlycsoportok határai a következőképpen alakultak: légsúly 56 kg-ig, pehelysúly 56-60 kg-ig, könnyűsúly 60-67,5 kg-ig, váltósúly 67,5-75 kg-ig, középsúly 75-82,5 kg-ig, félnehézsúly 82,5-90 kg-ig, és a nehézsúly 90 kg felett.
 

Az 1952-es helsinki olimpián nagy versengés kezdődött meg a Szovjetunió és az Egyesült Államok súlyemelősportja között. A hét súlycsoportból négyet nyert az Egyesült Államok, és hármat a Szovjetunió. A súlyemelés akkori legnagyobb „sztárja” az amerikai John Davis volt, aki éveken át verhetetlennek bizonyult a nehézsúlyban, két olimpiát és öt világbajnoki címet nyert. A szovjet versenyzők Helsinkiben aratott sikerei nagy meglepetést okoztak a sportág figyelői számára, hiszen addig nem sokat hallatott magaráról a szovjet súlyemelősport, pedig ők is alapítói a sportágnak.
Az első egyesületük 1885-ben alakult meg Pétervárott. Az első komoly eredményt 1934-ben N. Satov egykaros szakításban felállított világcsúcsa jelentette. Az első szovjet világbajnoki címet 1946-ban Grigorij Novak nyerte. Gyakorlatilag a helsinki olimpiával vette kezdetét a szovjet súlyemelősport több évtizedig tartó meghatározó szerepe a világ súlyemelésében.
 

1956. A melbourni olimpián sikerül a visszavágás az amerikaiaknak, 4 aranyat nyertek szemben a szovjetek három elsőségével.
 

1960. Róma. Az olimpia súlyemelőversenyének –nem hivatalos- pontversenyét fölényesen a szovjet versenyzők nyerték az Egyesült Államok és Lengyelország előtt. Az verseny legnagyobb szenzációja Jurij Vlaszov teljesítménye volt, aki a sportág történetében először túllépte a bűvösnek hitt 200 kg-os határt 202,5 kg-os lökésével.
 

1962. VB.és EB. Budapest. A Szovjetek ismét taroltak, a második helyen a házigazda Magyarország csapata végzett az USA és Lengyelország előtt.
 

1968. Mexikóváros. Az olimpia súlyemelő pontversenyét ismét a Szovjetunió nyerte három olimpiai bajnoki címével. Irán számára Nassziri megszerezte az első bajnoki címet súlyemelésben, testsúllyal megelőzve a magyar Földi Imrét. A legnagyobb meglepetést a finn Kaarlo Kangasniemi okozta a félnehézsúlyban, fantasztikus 517,5 kg-os eredménnyel lett olimpiai bajnok. Nagy szenzáció volt az Egyesült Államok versenyzőinek gyenge szereplése. Az erejükből mindössze csak egy bronzéremre futotta.
 

1969-ben a varsói világbajnokságon bevezetésre került két új súlycsoport, a lepkesúly (52kg-ig) és az ólomsúly (110kg-felett). Ugyancsak itt vezették be a fogásnemenkénti eredményhirdetést a világversenyeken.
 

1970-ben a nemzetközi szövetség kongresszusán napirendre tűzte a nyomás gyakorlat eltörlésének kérdését. Ennek számos oka volt,egyrészt mert a nyomás gyakorlat versenyeken történő elbírálása számos vitára adott okot, valamint a versenyek a három gyakorlat révén túl hosszú ideig tartottak ahhoz, hogy a sajtó (TV) megfelelő színvonalon közvetíteni tudja azokat. A nyomás eltörlése mellett szóltak még orvosi szempontok is. Az IWF kongresszusa ekkor még „megkegyelmezett” a nyomás gyakorlatnak.
 

1972-München. Az IWF kongresszusa eltörli a nyomás gyakorlatot 1973. január 01.-hatállyal. A müncheni olimpián még három fogásnemben rendezték a súlyemelő versenyeket.
1973. Január 1-jétől már csak két fogásnemben (szakítás és lökés) rendezik a versenyeket. A nyomás eltörlésével a versenyek átlagos időtartama a kétharmadára csökkent.
Ezzel gyakorlatilag megkezdődött a súlyemelő sportág új időszaka, amely az eddigiektől teljesen más felkészítést, edzésmódszereket és versenyzői alkatot kívánt meg. A nyomás eltörlésével minden eddiginél nagyobb szerepe lett a robbanékonyságnak.
1975-ben, első ízben írta ki az IWF az ifjúsági súlyemelő világbajnokságot.
 

1976. Montreál. A nemzetközi szövetség kongresszusán Aján Tamást választották az IWF főtitkárává.
 

1980-ban az olimpiai játékokat Moszkva rendezte, ahol a szovjet csapatok 1979-es afganisztáni bevonulása miatt a nyugati politikai blokk országai nem vettek részt.  Első ízben rendezték tíz súlycsoportban a súlyemelés versenyeit. Az új súlycsoport a 100-kg.
Az IWF 1980-ban létrehozta a Világkupa versenysorozatot. Ebben a helyezések sorrendje az év folyamán legalább négy, a Világkupa sorozatban szereplő versenyen szerzett pontok alapján dől el.
 

1984. Los Angeles. Válaszul a moszkvai olimpia bojkottjára a keleti blokk versenyzői (kivétel Románia) nem vettek rész az olimpián.
 

1988. Szöul. Hosszú idő után újra együtt az olimpiai család. Az olimpia súlyemelőversenyeit beárnyékolják a sportág doppingesetei. Több bolgár és  magyar súlyemelő doppingtesztje is pozitív lett. A versenyek legnagyobb sztárja a „minidaru” Naim Suleymanoglu.
 

1992. Barcelona. Naim Suleymanoglu második aranyérmért nyeri. Tarolnak a volt szovjet tagállamok versenyzői ezen az olimpián.
 

1996. Atlanta. A súlyemelőversenyek az olimpia egyik leglátogatottabb eseményei ezen az olimpián. Naim Suleymanoglu a sportágban elsőként megnyeri harmadik olimpiai aranyát. Az ólomsúlyúak versenyében az orosz Andrei Chemerkin hatalmas csatában legyőzi a német Rony Wellert.
 

2000. Sydney. Az olimpiai programban először szerepel a női súlyemelés. Az első női olimpiai bajnok az amerikai Tara Nott, aki a 48kg-os nők versenyében nyert aranyérmet. A férfi mezőnyben a görög és az iráni versenyzők is két-két aranyérmet nyertek.
 

2004. Athén. A kínaiak és a törökök is egyaránt két-két aranyérmet nyertek, és meghatározói a férfi súlyemelésnek. Az iráni Hosszein Reza Zadeh fantasztikus világcsúccsal nyeri az ólomsúlyúak versenyét. A női mezőnyt az ázsiai versenyzők uralják, több aranyérmet is nyernek.
 
 

2. A női súlyemelés kialakulása

 
       Amikor a súlyemelés kialakulásáról vagy történetéről beszélünk, megkülönbözetett figyelemmel kell vizsgálnunk a női súlyemelés történetét.
A nagy női emancipációs mozgalmak során a nők sorra kezdtek részt venni minden olyan tevékenységben, amelyet addig kizárólag férfiak számára tartottak fent.
Sportmenedzsment szempontból is érdekes a női súlyemelés története, hiszen alig tizenöt év alatt a női szakág eljutott az első hivatalos nemzetközi versenytől az olimpiai játékok műsoráig.
 

   A versenyszerű női súlyemelés kialakulásában úttörő szerepet vállaltak a magyarok.
Dr. Aján Tamás – aki mindig is lelkes támogatója volt a szakágnak- nagyon sokat tett a női súlyemelés elfogadtatásáért, a sportág olimpiai műsorba való bekerüléséért.
 

A továbbiakban részletesen foglalkozom a női szakág kialakulásával.
 

Néhány szakértő 1949-re teszi a női súlyemelés kezdetét, amikor is az USA-ban  „Pudgy” (Tömzsi) Stockton és Winifried Reineke súlyemelésben nem hivatalos bajnokságot nyert.
A 70-es évek végén, a 80as évek elején világszerte felerősödött az igény arra, hogy a nők az „erős emberek” sportjában is egyenrangúan versenyezhessenek. Kezdetben szinte kizárólag atlétanők –elsősorban dobóatléták- nyergeltek át erre az új, gyorsan emancipált sportágra.
A 80-as évek elején megkezdődnek az első női versenyek. A világ számos részén ekkor már hivatalosan is felvették a sportágak közé a női súlyemelést, így Észak-Amerikában, Ausztráliában, Nagy-Brittaniában, és Kínában.
 

1983-A női súlyemelés bekerül a nemzetközi versenynaptárba.
1983.Szeptember, Moszkva, IWF-kongresszus: A nők kívánsága is szerepel a kongresszus által tárgyalt napirendi pontok között. Mindkét tábor –ellenzők és támogatók- jelen vannak. Dr.Aján Tamás felhívással fordul a kongresszus felé, esélyt kérve a nők, a női súlyemelés védelme érdekében. A kongresszus végül jóváhagyja a súlyemelést a női nem számára is.
 

1984. Módosításra kerül az IWF alapszabálya, eltörlik azt a kitételt, hogy a súlyemelés kizárólag a férfiakra vonatkozik. Az első női súlycsoportokat illetően is megállapodás születik.
 

1985-86. A Budapesten megrendezett nemzetközi Pannónia kupa keretén belül jutottak versenyzési lehetőséghez a nők, két egymást követő évben is. Az IWF ezzel hivatalosan is elismerte a sportág női szakágát.
Eme két rangos nemzetközi verseny teremtette meg a lehetőséget a nőknek a további versenyzéshez és indította útjára a női súlyemelést az első világbajnokság felé.
 

1987. Október 31.- Daytona Beach (USA), Kezdetét vett az első női világbajnokság, ezzel a nők hivatalos részvétele az IWF versenyrendszerében. Az első női VB-n 22 nemzet 101 sportolója vett részt. Ez a verseny valóban sikeres áttörésnek tekinthető, hiszen a médiának köszönhetően a világ minden táján tudomást szereztek arról, hogy a nők ebben a nehéz és –eddig- a férfiakénak tartott sportágban is vetélkedhetnek.
Daytona Beachben még azok is, akik korábban ellenezték, hogy megtörjön az addigi nézet, együtt tapsoltak és éljeneztek az ünneplő nézőkkel és versenyzőkkel.
 

1990. Tekintettel a női szakág fejlődésére és népszerűsödésére az IWF az NOB-előterjesztést intézett, hogy szóba hozza a női súlyemelés felvételét az olimpiai programok közé.
 

1991. A férfi és a női felnőtt világbajnokságot együtt rendezik meg Donaueschingenben. Azóta a VB-t –az olimpia évének kivételével- mindig együtt rendezik a nőknek és a férfiaknak egyaránt.
 

1994. Atlantában Juan Antonio Samaranch a NOB elnöke találkozott a női súlyemelők delegációjával, akik személyes támogatást várva számítottak a női súlyemelés olimpiai programba való kerülésére.
 

1995. Az első női junior világbajnokság Varsóban, ahol is Gilbert Felli a NOB sportigazgatója személyesen látogat el a versenyekre.
 

1996.November. Nyilvánosságra kerül a NOB Végrehajtó bizottságának a határozata: a női súlyemelés felkerülhet az olimpia programjai közé.
 

1997.  A NOB valószínűtlennek tartja, hogy a tíz férfi súlycsoport mellett kilenc női szerepelhessen az olimpia műsorán, ezért az IWF létrehoz egy munkacsoportot, amely előáll az új súlycsoportokkal. Az új –jelenleg is érvényes- súlycsoportokat az IWF 1997 májusában jóváhagyta.
 

1998.Január 1. Érvénybe lépnek az új súlycsoportok. Ezzel az IWF eleget tett a NOB elvárásainak, így minden akadály elhárul a nők elöl.
 

2000-Sydney. Az olimpiai játékok műsorán először szerepel a női súlyemelés.

 
A magyarok szinte a női szakág létrejötte óta meghatározói ennek a versenyszámnak.
Már a szakág legelső világbajnokságán is több magyar versenyzőnő szerzett érmet, a magyar női súlyemelés első  érmét a pécsi Torma Ibolya szerezte, aki szakításban harmadik, lökésben és összetettben pedig a dobogó második fokára állhatott.

 
A nyolcvanas években számos kiváló női versenyzőnk nyert érmet világversenyeken. Meg kell említenünk a Takács nővéreket, Marikát és Erikát, Földi Csillát, Kollmann Klárát, Tóbiás Veronikát, Márkus Erzsébetet.
A sportág első magyar női világbajnoka Takács Erika, aki az 1995.évi kantoni világbajnokságon megszerezte az első összetett aranyérmet.
A kilencvenes években feltűnt a női súlyemelés újabb generációja, akik szintén a világszínvonalat képviselték: Dankó Ilona, Krutzler Eszter, Likerecz Gyöngyi, Varga Viktória.
Az első olimpia érmünket pedig a 2000-es Sydney olimpián Márkus Erzsébet szerezte, aki világcsúcsot emelve nehezebb testsúllyal a második helyen végzett.
A 2004. évi athéni olimpián sem maradtunk magyar női érmes nélkül, Krutzler Eszter ezüstérmet nyert.
 


 
 
 
[1] Kertész István: Az ókori olümpiai játékok története, 159.o.